Miért foglalkoztat a DES fogyatékossággal élő személyeket?

Az egyik kérdés, amelyet gyakran felteszünk magunknak, az, hogy kell-e fogyatékossággal élő személyeket foglalkoztatnunk. Ritkábban tesszük fel azt a kérdést, hogy mit nyerünk, ha ezt jól csináljuk.

Tapasztalatom szerint a fogyatékossággal élő személyek foglalkoztatása nem csupán jogszabályi kötelezettség teljesítését jelenti, hanem komoly kulturális változást is hoz. Világosabb kommunikációra, nagyobb türelemre, pontosabb megállapodásokra, kevesebb feltételezésre és több ellenőrzésre tanít bennünket.

A munkakörnyezet emberibbé válik, nemcsak a fogyatékossággal élő személyek, hanem minden munkavállaló számára. A szervezet megszűnik olyan helynek lenni, ahol csak termelés folyik, és olyan hellyé válik, ahol az emberek megtanulnak együtt dolgozni a különbségek ellenére.

Amikor fogyatékosságról beszélünk, leggyakrabban arra gondolunk, ami látható, a segédeszközökkel történő mozgásra, látás- vagy hallássérülésre. Ezek olyan valóságok, amelyeket könnyen felismerünk, de léteznek láthatatlan nehézségek is.

Néha a kihívást az információ lassabb feldolgozása jelenti. Néha több ismétlésre, világosabb utasításokra vagy több időre van szükség ahhoz, hogy egy feladatot megértsenek és elvégezzenek. A termelésben, ahol a tempót és a teljesítményt mérik, ezek a különbségek könnyen félreérthetők hanyagságként vagy érdektelenségként. Gyakran maga az érintett személy sem látja tisztán, hogy kapacitásról van szó, csak azt érzi, hogy több időre van szüksége, vagy hogy valami nehezebb számára, mint másoknak, vagy hogy gyermekkora óta ilyen.

Ezért az inklúzió nem csupán a bejáratnál lévő rámpával kezdődik. Megértéssel, türelemmel és azzal a móddal kezdődik, ahogyan kommunikálunk. A valódi inklúzió nem arról szól, hogy mindenki ugyanazt csinálja, hanem arról, hogy mindenki esélyt kapjon arra, hogy a tőle telhető legjobban dolgozzon.

Ennek egyik megerősítése az, amikor egy fogyatékossággal élő személy mer elmenni egy másik munkakörnyezetbe… majd egy-két hónap után visszatér. Idén két ilyen esetünk volt. A frissebb különösen kedves számomra, mert egy hallássérült személyről van szó, aki szorgalmas, képes és munkára orientált. Nem azért tért vissza, mert „ott nem tudott boldogulni”, hanem azért, mert itt elismerik.

Itt az emberek tudják, hogyan szólítsák meg, hogyan nézzenek az arcába beszéd közben, és hogy egy gyengéd érintés a vállon érzelmi hangot teremt. Azok az árnyalatok, amelyeket mások talán észre sem vesznek, kollégánk számára biztonságot, melegséget és odatartozást jelentenek.

A fogyatékossággal élő személyek foglalkoztatása nem jóság vagy sajnálat cselekedete. Ez döntés egy stabilabb, érettebb és hosszú távon egészségesebb munkakörnyezet építéséről.